Visszaköszönõ diákévek

Természetes, hogy az anyukák és apukák érzékenyen reagálnak az iskola, a pedagógus visszajelzéseire, hiszen általa a társadalom is véleményt mond az idáig elfogultan szemlélt gyermekükrõl.
Bizonyára minden szülõ segíteni szeretné gyermekét, de nem ritkán a jó szándékú támogatások többet ártanak, mint használnak. Újabb leküzdendõ akadályt jelentenek a kisdiáknak, ahelyett, hogy támaszt nyújtanának.

Bármennyire is igyekszik egy szülõ kedvet teremteni az iskolakezdéshez, színes tolltartóval, vonzó hátizsákkal, izgalmas felszereléssel, nem sokat ér, ha nap mint nap fenyegetésként hangzik az iskola egy-egy fegyelmezésnek szánt mondatban. A legszelídebbtõl: "Ilyet iskolás gyerek már nem tesz!", a keményebben át: "Majd megtanulod a rendet az iskolában!", egészen a durvábbakig, mind azt az üzenetet nyomatékosítja a diákpalántának, hogy az iskola félelmetes dolog. A nem tudatos üzenetek mindig erõteljesebben hatnak, mint a szülõi példabeszédek.
A gyermek iskolakezdésével elõtérbe kerülnek a szülõ saját iskoláséveinek élményei. Aki szorongott, rossz benyomásokat gyûjtött, félt a számonkéréstõl, kudarcosnak bizonyult a teljesítések során, akaratlanul is átadja gyermekének ezeket a gyakran feldolgozatlan érzéseket.
A kisdiák megpróbálhat eligazodni az iskolai élet világában, több-kevesebb sikerrel. Melyiknek higgyen, a szépnek és jónak, amiket anyuka tudatosan mesél az elsõ osztályról, avagy a rejtett félelmeknek, rossz érzéseknek, amelyeket arcjátéka, elejtett szavai sugallnak?