Anyu, imádkozzunk! - mondja alig 4 éves fiam!
S én elcsodálkoztam e rosszcsont gyerek, honnan veszi e szavakat.
Honnan veszi, hiszen nem volt ez szokás nálunk, eddig. Nem voltam én olyan jóban Istennel, hogy hozzá betérjek egy ima erejéig a szívemben.
Nem volt harag köztünk, csak azt hittem nem szeret, s ha meg nem szeret, mit kezdjek én Ővele.
Néztem piciny fiam, csak néztem, mert nagy feladatot adott, hiszen alig tudtam neki elmondani, nehezen egy Miatyánkot!
Nézett rám, nagy fekete szemekkel, áhítattal várt, s ott akkor, valami csoda született, az alkonyat bíborán.
Átkarolva pici vállát, feküdtünk az ágyában. Esti mese ideje volna, s nem tudom a legnagyobb csodát fiamnak elmondani, mert ekkor már én sem tudtam.
Összebújva feküdtünk. Ő várt és én néztem. Kerestem az igét, melyet én is régen elfelejtettem. Kicsit meglepődtem, csodálkoztam és zavarba voltam.
Néztem azt a két hatalmas csillogó szemet, és a szám néma maradt. Olyan kaput döngetett, ami nálam régen zárva, a kulcsot meg eldobtam, s most sehogy sem találtam.
Erőlködött agyam, kattogott, de nem jött össze. Nem tudtam neki elmondani, csak egy töredéket az Üdvözlégy Máriából.
Elszégyelltem magam! Ő várt csodálkozva boldogan.
Csak néztem és nem értettem, ami most épp folyamatban van.
Két kezemmel szorosan karoltam, mikor vállamon szuszogni kezdett, akkor sem engedtem el. Elmerengtem azon, amit a csöppség ma este velem tett.
Hogyan született meg kis fejében a gondolat? Vagy szíve az, ami kereste az igaz utat?
Nem értettem. Kis karjait óvón lefejtettem. Betakartam és néztem.
Akkor jutott eszembe az, a Jó Isten Őt küldte le nékem, ajándékul, hiszen a nővérét elvetéltem.
De nem láttam én akkor ezt, s a kép csak most kezdett összeállni a fejemben, és a szívemben.
Nem volt időm énnekem arra akkor, hogy ezt észre vegyem, mert ezer dologgal volt elfoglalva mindig az én okos fejem. Most cipő kellene venni a bátyjának, a másiknak meg nagykabát kellene…
Nem tudom, elég lesz-e a cement, tégla, mész a ház rendbe tételére.
Ekkor jöttem rá, e kisgyermek szavai nyomán, a szívemben lakó csodáról teljesen elfelejtkeztem.
Pedig gyermekkoromban én is átéltem a misztériumot, csak mivel a kéréseimet nem hallgatta meg, azt hittem nem szeret, s ha meg nem szeret, tovább nem is érdekelt.

S akkor úgy éreztem angyalok szárnyainak suhogását hallom. Fülemben valami gyönyörű, lágy dallam zengett, s ekkor szívemen az acélbilincs megrepedt.
Felemeltem fejem, oda fel az égre.
S ehhez elég volt nekem két csillogó szem és két szó, egy kisgyermek szájából:

Anyu, imádkozzunk!