Ma egy temetésen voltam.

Netán a nagy titok, hogy: Élni tudni kell.

Nem volt öreg, két kamasz gyerkõcöt hagyott itt maga után.

A temetésen arra figyelmeztetett a pap, hogy lássuk meg, milyen korán, váratlanul hagyott itt minket, és mindent. Egyedül ment el, semmit nem vitt magával, csak az élete emlékeit.
Azt a szeretetet, ami élt benne mások iránt. Az a sok mosoly , jó érzés és hála amit embertársai éreztek iránta, az nemesíti õt.
Élni tudni kell. Aki pedig tud élni, tud igazán szeretni, tud õszinte, becsületes és tud EMBER lenni, az büszkén, bátran megy el.

Hogy milyen igaza volt!
Szabad akaratunk van, mi döntünk, és a saját ítéletünk is a mi kezünkben van.
Mikor megszületünk, kapunk egy füzetet, hogy írjuk tele. Én a saját füzetembe virágokat rajzolok, mosolyt, könnyeket és sok sok nevet.
Nem akarom elfelejteni, ki volt életemben az erõ és bátorítás, védelem élõ sziklája. Ki volt az, aki a lelkem gyógyította, aki velem sírt, velem nevetett. Kik voltak azok, akik lelkembõl, testembõl váltak ki, s lettek
erre a világra. Tudnom kell mindig, kikrõl szólt az életem, kik voltak életem sója, íze, értelme.
Nem akarom felírni ki bántott, a sérelmeimnek nem adok helyet, de felírom mit éreztem mikor fájt valami. Hogy soha ne felejtsem el, milyen érzés volt sírni, hogy tépett szét a fájdalom, milyen volt kétségbeesni,
reménytelennek látni mindent. Ezt nem akarom elfelejteni, azért, hogy ha valaki ilyen érzésekkel áll mellém, tudjak együtt érezni, tudjam hol fáj neki, és én hol simogassam, hogyan csillapítsam fájdalmát.

De beleírom a füzetbe azt is, hogyan és mennyire szerettem, és azt is, ki és mennyire, hogyan szeretett engem. Ez lesz az életem legdrágább emléke. Azonkívül lesz koronája is életemnek, azt a vágyaimból rakom össze, a segíteni és adni vágyból, az ékkövek a koronán, pedig a segítõ szándékom jutalma lesz . Brilliánsan fog szikrázni rajta minden mosoly, ölelés, amit adnak nekem az emberek. Minden hálás, és szeretettõl csillogó tekintet, amivel szemembe néztek.

Nem akarok magasságokat elérni, nem céllom pénzt, tudást halmozni. Attól csak magasra emelném fejem, és nem venném észre azokat akik mélyen vannak, akiknek segítség , együttérzés kell.

Én megmaradok kicsi embernek, aki a sor végén kullog, hogy nehogy háttal álljon valakinek :-))))

Szóval, ezek a gondolatok suhantak át rajtam a temetés után. Én így akarok élni. Aztán bármikor is jön értem a halál, tudjam azt mondani, de jó volt élni, de szép életem volt, ne pedig olyan érzések rohanjanak meg, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, mit mulasztottam el, akiket megbántottam, vajon tudnak-e majd megbocsátani, és ne kelljen szégyenkeznem majd semmi miatt amit tettem.

Én az emberekkel itt e földön mély barátságokat akarok kötni, nem pedig harcot szítani, ellenségeket szerezni , és fájdalmat okozni.

Hát ezek az érzések rohantak meg ezen a szomorú napon, ezt szerettem volna veletek is megosztani.

Fáklya