Létezik az emberevő sárkánygyík

Az elsõ állat, aminek keresésére indultunk három évvel késõbb, a komodói sárkánygyík volt. Ez egy olyan állatfaj - igazodva a többi úticélunkhoz -, amelyrõl jómagam csak igen keveset tudtam. Az a kevés pedig így hangzott: nehéz kedvelni. Emberevõk. Ez önmagában nem nagy dolog. Az oroszlánok és a tigrisek is azok, és ez - bár ez némi óvatossággal fûszerezi szétbonthatatlanul vegyes érzelmeinket, és tiszteletteljes, félelemteli közeledésre sarkall - mindemellett ösztönös csodálatot ébreszt bennünk. Mi tulajdonképpen nem akartunk az eledelükké válni, de nem vettük zokon a gondolatot. Az okok közt szerepelt talán az is, hogy akárcsak õk, mi is emlõsök vagyunk. Elõítéleteket ébresztett továbbá bennünk az is, hogy oroszlán volt közöttünk, sárkány azonban nem. Ugyanakkor egyikünk sem volt hal, s ez rögtön magyarázat is egyben a cápáktól való félelmünkre.

A komodói gyíkok is nagyok. Nagyon. Pillanatnyilag van egy Komodón, amely több, mint tizenkét láb hosszú és egy yard magas (4 m hosszú és kb 90 centi magas a szerk.), amivel, ha nem is tudsz mit kezdeni, legalább el tudod képzelni, hogy ez nem megfelelõ méret egy gyíknak, különösen abban a helyzetben, melyben õ emberevõ, te pedig felajánlod neki, hogy megosztod vele a szigetét.

Emberevõségük ellenére nem jutnak túl gyakran hozzánk, így diétás napokon kecskékkel vigasztalódnak, nagyobb disznókkal, õzfélékkel, miegymással; de csak akkor szednek szét egy-egy élõ darabot közülük, ha nem találnak olyat, ami már kihûlt, mert õk a szívük mélyén dögevõk. Szeretik, ha eledelük rothadt és büdös. Mi nem rajongunk az efféle húsért, és jellemzõen nem nézzük jó szemmel, aki viszont igen. Nem néztem jó szemmel ezeket a gyíkokat.

Mark a három közbeesõ évet tervezéssel és kutatásokkal ütötte el, hogy hogyan kellene kivitelezni az expedíciót, ezen felül még feladott pár levelet, lebonyolított néhány telefont, és gyakran küldött telexet más természetvédõknek, akik a világ távoli pontjain mûködtek, projecteket dolgoztak ki, és maketteket készítettek az adott tereprõl. Ezen felül elrendezte a VISA kártyákat, repülõjáratokat, hajóutakat, a szállásokat, és mikor mindennel megvolt, kezdhette elölrõl az egészet, mert kiderült, hogy én még nem fejeztem be a regényeket.
Aztán egyszer mégis. Az építõmunkások kezén hagytam házam, akik még három hét befejezési idõt kértek, és útra keltem, hogy eleget tegyek utolsó elkötelezettségemnek - az ausztráliai kiadós körútnak. Mindig nagyon együttérzõ vagyok, mikor fülembe jut, hogy némely emberek, ha véletlenül befognak valami adást tévékészülékükön vagy rádiójukon, azon kapják magukat, hogy éppen egy újkeletû könyvet akarnak rájuk sózni. Magam is átéltem már, hogy az egyetlen befogható állomáson saját, legutóbb kiadott könyvemmel ismerkedhettem.
Aztán valahogy ezen is túltettük magunkat, és már akár fel is kereshettük az óriásgyíkot.
Felmentünk a melbourne-i hotel szobájába, majd jól átvizsgáltuk expedíciós felszerelésünket. A "mi" abban a pillanatban Markot és engem és Gaynor Shutté-t jelentette, aki, mint a fontossági sorrendben legutoljára említhetõ, rádió-producerként hõstetteinket akarta rögzíteni a BBC számára. Felszerelésünk összetevõire bontva egy csomó kamerából, magnóból, sátorból, hálózsákból, orvosi kellékbõl, szúnyogirtóból, és megfejthetetlen rendeltetésû nylon és ponyvadarabokból állt, amikhez fém fûzõlyukak és mûanyag hurkok, Rambó tõrök, csizmák, fáklyák és egy krikettütõ társult.
Egyikünk sem akarta elismerni a krikettütõ tulajdonjogát.
Fogalmunk sem volt róla, hogy honnan került oda. Rendeltünk egy szobapincért pár sörrel, majd megkértük, hogy vigye el a krikettütõt, de nem akarta. Azt mondta, ha tényleg emberevõ gyíkokkal akarunk randevúzni, még hasznát vehetjük.
- Ha egyszer csak egy sárkány rohan majd maguk felé, óránként 30 mérföldes sebességgel, fogait csattogtatva, védekezésképp hozzávághatják - mondta, majd kiosztotta a söröket, és lelépett.
Elrejtettük az ütõt az ágy alatt, kinyitottuk a söröket, majd Mark ejtett pár szót arról, hogy tulajdonképpen mit is keresünk mi ott.
- Négy évszázada - kezdte - a kínaiak történeteket regéltek egy hatalmas, tüzet okádó, emberevõ óriásról, de errõl sokáig
azt tartották, hogy egyszerû, mitikus mendemonda, tragikus fantáziálás. Öreg tengerészek hajtogattak
efféléket, majd a térképeikre biggyesztették a feliratot azon szigetek rajza fölé, melyekre ránézni sem szerettek: Itt sárkányok vannak.
Aztán egyszer, ennek a századnak éppen az elején egy holland úttörõ-repülõs megkísérelt kitérõt tenni az indonéziai szigetvilágba Ausztrália felé vezetõ útján, amikor motorproblémáknak köszönhetõen nem túl zökkenõmentes leszállást kényszerült végrehajtani Komodó szigetén. Annak ellenére, hogy a repülõ totálkáros lett, a pilóta épp bõrrel megúszta a landolást.
Víz után kezdett kutatni. Keresés közben a homokos parton egy széles ösvényre lelt, amelyet követve hamarosan valami olyasmit látott, amit az elsõ pillanattól nehéznek ígérkezett kedvelni. A kedves nagydarab emberevõnek tûnt, és mindössze tíz láb hosszúnak. Azzal a valamivel találta szembe magát, amit most mi is keresünk: a komodói sárkánnyal. 
- Megúszta? - kérdeztem a tárgyra terelve a szót.
- Aha, de a jó híre nem. 3 hónapot kellett átvészelnie, mire kimentették. Mikor hazakeveredett, mindenki õrültnek hitte, és az általa mesélt történetet sem vették komolyan.

- Ezek szerint a komodói sárkánytól erednek a kínai sárkány-mítoszok?  - Nos, ezzel természetesen senki sincs tisztában. Vagyis én biztos nem. Ugyanakkor feltétlenül számolnunk kell a lehetõséggel. Ez az állatfaj nagytermetû, széles nyakú és emberevõ is, és bár nem jellemzo rá, hogy tüzet fújna, a lehelete az ember által ismert valamennyi élõlényé közül a legrosszabb.

De van egy másik fontos dolog, amit érdemes tudni a szigetrõl.
- Mi lenne az?
- Elõbb igyál meg mégegy sört!
Eleget tettem a felszólításnak.
- Sokkalta több - folytatta Mark - mérgeskígyó van Komodó szigetének egy négyzetméterén, mint bárhol máshol a világon.

Van valaki Melbourne-ben, aki valószínûleg többet tud a mérgeskígyókról, mint bárki más a földön. Õ Dr. Struan Sutherland, aki egész életét a mérgek tanulmányozásának szentelte. - Az unalomig ismételgetem, - mondta a kígyóméregtudós, amikor jegyzetfüzetekkel és kazettás magnókkal megrakottan másnap reggel meglátogattuk, - hogy ki nem állhatom ezeket a méreggel felszerelt lényeket, legyen bár kígyóról, valami soklábúról vagy akár halról szó. Ostoba lények, mindent megharapnak. És akkor az emberek hozzám fordulnak segítségért. Megmondom én nekik mi a teendõ: elõször is elkerülni a marást. Ez a válasz. Már megelégeltem, hogy mindenkinek ezt hajtogassam. Ami igazán érdekes, az a hidroponikus növénytermesztés. Lebilincselõ dolog: mesterségesen, vízben termesztett növények. Mindent tudnunk kell róla, ha a Marsra meg egyéb planétákra tervezzük a kirándulást. Mit is mondtatok, hová igyekeztek?

- A komodói sárkánygyíkok szigetére. 
- Hát, továbbra is csak ezt javasolhatom: semmiképpen ne hagyjátok magatok megmarni! És ha ez mégis bekövetkezne, ne siessetek vissza hozzám, mert úgysem fogtok ideérni idõben, és nélkületek is van elég dolgom. Nézzetek csak körül a rendelõmben! Mindenütt mérgezõ állatok. Látjátok ezt a tartályt? Csípõs hangyákkal van kibélelve. Mérgezõ kis dögök, mihez kezdünk velük? Majd elfelejtettem, van itt valahol néhány teasütemény is, ha éhesek lennétek. Kértek? Hirtelen nem emlékszem, hová is tettem õket. Van némi tea is, de nem a legjobb fajtából. Az ég szerelmére, üljetek már le!

- Szóval Komodóra... Igazából fogalmam sincs, miért ragaszkodtok a dologhoz, de tételezzük fel, hogy ennek is megvan az oka. Azon a szigeten 15 különféle kígyófaj él, és legalább a felük mérgezõ is. Potenciálisan életveszélyes csak a daboja-kígyó, a bambuszvipera és az indiai kobra. - Az indiai kobra a tizenötödik legveszélyesebb mérgeskígyó a földön, és a tizennegyedik Ausztrália környékén. Ennek tudható be, hogy a hidroponiára nem jut elegendõ idõm: túl sok itt a kígyó!

- No meg a pók. Közülük a délkelet-auszráliai tölcsérhálós pók a legmérgezõbb. Évi kb. 500 embert hoznak be pókcsípéssel. Régen sokan haltak meg tõle, és mivel folyton ilyen problémákkal zaklattak, ki kellett fejlesztenünk valami hatásos ellenmérget. Ez pár év alatt össze is jött. Aztán megalkottuk ezt a kígyómarás-felismerõ készletet. Nem arra, hogy kitaláljuk, hol is történt a marás, hanem arra, hogy magát a marás fajtáját azonosítani tudjuk a megfelelõ ellátás érdekében."
- Megnéztek egy ilyet? A méreghûtõben találtok pár darabot.Nézzétek csak! A sütemények is itt vannak! Kapjatok be belõlük párat, amíg frissek! Tündériek, magam sütöttem õket! 

Ezzel körbemutogatta a kígyóméreg-felismerõ készleteket meg a saját, házi sütésû, tündéri kekszeit, majd visszavonult asztala mögé, ahonnan vigyorogva bámult vissza ránk göndör szakállával csokornyakkendõjében. Mi megcsodáltuk a készleteket, amelyeket kicsiny, hatékony hatást sugalló dobozokba zártak. Az apró üvegcsébõl egy csõ, valamint egy fecskendõ lógott ki, meg ott volt a használati utasítás, amelyet az ember kétségbeesésében biztos, hogy meg sem kísérelne elolvasni. Ezután megkérdeztük az öregtõl, hogy õt hány kígyó marta már meg?

- Még egy sem! - válaszolta. - Más emberek veszélyes helyzeteinek orvoslásával szereztem a gyakorlatom. Magamon nem kísérleteznék! Nem hiányzik egy marás, ugyebár? Tudjátok, mit mondanak errõl a dossziéim? "Hobbik: kertészkedés - kesztyûben; halászat - csizmában; utazás - óvatosan." Ez a megoldás. Mi más is lenne? Ezen kívül a csizmákhoz illik ugye buggyos, bõszárú nadrágot is venni, és nem árt, ha fél tucat ember csapkodja elõtted a lábát a földhöz, a lehetõ legnagyobb hangzavart keltve. A talajrezgések elriasztják a kígyókat, kivéve egyet, mert a süket vipera ekkor sem mozdul. Az emberek átgyalogolhatnak rajta és fölötte, anélkül, hogy bármi is történne. Hallottam már olyat, hogy tizenkét ember taposott meg egy süket viperát, és csak az utolsót - aki túl sokat ácsorgott rajta - marta meg. Normál körülmények közt eléggé biztonságban érezheti magát a menetben a tizenkettedik. Nem ízlik a sütemény? Gyerünk, vegyetek, van még a hûtõben. 
Aggodalmasan megkérdeztük a házigazdát, hogy van-e neki azokból az ellenszerekbõl, amelyek számunkra hasznosak lehetnek?

- Nos, tízbõl kilencszer az említett ellenmérgek hatásosak, azon egyszerû oknál fogva, hogy tíz kígyómarásból kilencszer nem lesz beteg az áldozat. A fennmaradó tíz százalék okozza a gondot, és sok mítoszon kellett végigrágni magunkat, hogy eljussunk az igazság megismeréséhez. Pontos válaszra volt szükségünk. Az emberek többsége rituálisan agyonverte a csúszómászókat, s ez nem hozott túl sok eredményt az azonosításhoz. Ha nem ismerik fel pontosan a kígyófajtát, nem orvosolható a marás sem megfelelõen.

- Szóval ilyen esetre - puhatolóztam - magunkkal vihetnénk esetleg egy ilyen kígyómarás-detektort Komodóra?"
- Persze, persze. Amennyit csak akartok! Persze semmi hasznukat nem veszitek majd, mert csak az ausztráliai kígyók felismerésére jók.
- Akkor hát mi a teendõ egy halálos marás esetén? - érdeklõdtem.
Az öreg úgy pislogott rám, mintha totál hülye lennék.
- Mit gondolsz? - kérdezte. - Természetesen meghalsz! Ezt jelenti a halálos marás.
- De mi a helyzet a seb körbevágásával és a méreg kiszívásával? - kérdeztem én.
- Még mindig jobb, ha más próbálja ki, és nem én - válaszolt. - Nem szeretnék egy méreggel teli szájat. Bár kétségtelenül nem okozhatna túl sok gondot. A kígyómérgeknek nagy a molekuláris súlyuk, ezért képtelenek felszívódni a véráramba a szájon át úgy, ahogy azt az alkoholok és a drogok teszik, és a gyomorsavak meg is semmisítenék. De ez sem túl hatékony. Nem valószínû, hogy sokat sikerül a méregbõl közömbösíteni, de a próbálkozás annál rosszabb állapotba hozza majd a sebet. És ez egy olyan helyen, mint Komodó, azt jelenti, hogy hamar elfertõzõdsz. Vérmérgezés és üszkösödés végez veled. 
- És ha elszorítjuk az eret?
- Nagyszerû, amennyiben nem bánod, ha késõbb amputálni kell a lábadat. Ez pedig mindenképp bekövetkezik: ha egy testrész vérellátása megszûnik, az egyszerûen elhal. És amennyiben találnátok valakit Indonézia ezen részén, akire szimpátiából rábíznátok az amputációt, akkor ti még nálam is bátrabbak vagytok. Nem, õszintén elárulom, az egyetlen hasznos dolog ilyen esetben egy nyomókötés a maráson, majd egy igen-igen szoros - de nem túl szoros kötés a láb felületén. Le kell ugyan lassítani a véráramot, de elállítani nem szabad, különben lemondhatsz a lábadról. Tartsd a lábat, vagy bármely testrészt, amelyet marás ért alacsonyabban a szívednél és a fejednél. Tartsd nagyon, nagyon nyugodtan, lélegezz lassan, és keríts orvost azonnal. Ha Komodón tartózkodsz, ez napokat vesz igénybe, de te akkora
már merev hulla leszel.
- Az egyetlen megoldás - és ezt most komolyan mondom: ne hagyd magadat megmarni. És tulajdonképpen nem sok érvet hozhatsz fel a másik véglet mellett. A legtöbb kígyó elkotródik az utadból, mielõtt egyáltalán észrevennéd õket. Tulajdonképpen nem is gyûlhet meg velük a bajod, amennyiben óvatos vagy. Igazából csak a tengeri lényektõl kell tartózkodnod.

- Miktõl? - A tûzhaltól, a kõhaltól, a tengeri kígyóktól. Azok sokkal mérgezõbbek, mint bármi a földön. Csípesd meg magad egy kõhallal, s csak magába a fájdalomba belepusztulhatsz. Az emberek ilyen esetben elõszeretettel választják a megfulladást, s ezáltal megkönnyítik a saját dolgukat. - Miféle dolgukat? - Úgy értem a tengerben, hisz ott tonnaszám találhatók. A helyetekben én nem akarnék a közelükbe merészkedni. Totál mérgezõek. Utálom õket. - Létezik egyáltalán valami, amit szeretsz? - Igen! A hidroponikus növénytermesztés.

Sutherland, Struan Keith (1936 - )
Dr. Struan Sutherland azóta könyvet írt a hidroponiáról
Az ABC News riportja Sutherlanddel

Bali-ra repültünk...

David Attenborough állítása szerint az a földkerekség egyik legtartalmasabb helye, s ennek következtében lenyûgözõ is, ám õ valószínûleg több idõt húzott le ott, mint mi, ráadásul feltehetõen valami egészen más részén, mert amit mi belõle láttunk, miközben kiszortíroztuk saját poggyászunkat, silány volt, sõt undorító. És az még a látványosabb rész lehetett, hiszen ott vonultak föl a világ minden tájáról érkezõ turisták, hogy megcsodálhassák azt, amiben - én speciel nem túl sok fantáziát láttam.   Az egyenes, kutai utcákat ajándékboltok és hamburgerárusok szegélyezték, s ittas, ordítozó turisták, öngyilkosjelölt motorosok, hamisóra-kereskedõk és pöttöm kutyák népesítették be. Az öngyilkosjelölt kétkerekesek egyesével célba vettek minden ölebet és átutazót, mialatt a kis furgon - amelyben az este jelentõsebb hányadát töltöttük - egyik telt hoteltõl a másikig cipelte poggyászunkat, lassanként átvergõdve a hamisóra-kereskedõk halmain. Valahol nem is túl messze onnan, a sziget közepe felé lehetett a földi mennyország, ám szemmel észlelhetõ módon a pokol pillanatnyilag jobb üzletnek ígérkezett.

A sörösdobozt szorongatók, "kapd be" feliratú pólós átutazók tulajdonképpen bárki számára ismerõsnek tûnhettek, aki látott már személyesen angol csapatmunkát Spanyol- vagy Görögországban, ám engem hamar zavarba hozott a mennykõként belém sújtó felismerés: a turisták nem angolok voltak. Ausztrálok.
Ugyanakkor minden egyéb vonatkozásban oly kétségbeejtõen hasonlítottak az angolokra, hogy rögtön eszembe jutott a konvergens evolúció elmélete, amelynek elmesélésével még mindig mindenki jobban jár, mintha elmesélném, hogy milyen úton jutottam el hozzá.
A világ különbözõ részein lesújtóan hasonló, ám valójában egymástól tökéletesen elkülönült életformák jelennek meg válaszképpen a hasonló körülményekre és szokásokra. Például az aye-ayének, amelyet Mark és én Madagaszkárban találtunk meg, van egy említésre méltó tulajdonsága. A harmadik ujja sokkal hosszabb, mint a többi, és csontja olyan vékony, akár egy gally. Arra használja, hogy kikaparja a környezetében fellelhetõ lárvákat a fakéreg alól, mert azokkal táplálkozik.
Van még egy teremtmény, amely ugyanezt teszi: az Új-Guineában élõ hosszú ujjú erszényes patkány. Neki a negyedik ujja hosszú és gallyszerû, s pontosan arra használja õ is ezt a "szurkálót", mint az aye-aye. Nincs közöttük családi rokonság, csak egyetlen párhuzam: mindketten a harkályokat pótolják.
 Madagaszkáron nincsenek fakopácsok, s ugyanez áll Új-Guineára is. Ez annyit tesz, hogy adott egy táplálékforrás - a lárvák -, és két különbözõ fajnál alakult ki a begyûjtési mechanizmus. Ehhez jön még egy meglepõen hasonló szerkezetû ujj - ha helyileg nem is pontosan ugyanott. Ez kézzelfogható bizonyítéka az evolúciónak, amely egymással nem rokon állatfajoknál képes hasonló tulajdonságokat elõidézni.
 Pontosan ugyanolyan viselkedés a világ két, egymástól független sarkában. Akár a spanyol és a görög árusok viselkedésének hasonlatossága a hawaiiakhoz, ahol a helybeliek mosolyogva kínálják fel magukat, majd a befolyt összeget saját maguk csinosítására költik, hogy még pénzesebb áldozatokra tehessenek szert.
- Rendben - mondta Mark, amikor egy vendéglõben kis vacsorához jutottunk a mûvirágok, a jajgató zene és az italokból kiálló krepp-esernyõk között -, a következõ az ábra. Kecskéhez kell jutnunk!
- Itt?
- Nem, Labuan Bajón. Flores szigetén, a Komodóhoz legközelebb esõ kikötõben. Ehhez pedig át kell szelnünk a környék egyik legveszélyesebb tengerén 22 mérföldet. Ez az a hely, ahol a Kínai-tenger találkozik az Indiai-óceánnal, és áramlások, örvények meg egyéb finomságok asszisztálnak a randevúhoz. Veszélyes, és akár húsz órába is telhet.
- Egy kecskével?
- Igen, egy döglött kecskével.
Az ételemet bökdöstem.
- A legjobb - folytatta Mark -, ha a kecske már legalább három napja döglött, és erõsen szaglik. Ez kelti fel legjobban a sárkányok figyelmét.
- Úgy érted, hogy húsz órát töltsünk el egy hajón...
- Egy kis csónakon - egészített ki Mark.
- Valami háborgó tengeren...
- Meglehet...
- Egy három napos kecskehullával?
- Pontosan!
- Hirtelen nem találok szavakat!

- Van még egy dolog, ami talán említésre méltó, és az így hangzik: az elõbb említettek egyike sem igaz pontosan ebben a formában. Vannak egymásnak erõteljesen ellentmondó történetek, s ebbõl fakadóan nem lehet mindegyikük igaz. Remélhetõleg mire holnap Labuan Banjóba kerülünk, már többet tudunk majd az igazságról. Holnap átröppenünk Bimába, és korán kint kell lennünk a denpasari reptéren. Rémálom volt, mire megszereztem a megfelelõ csatlakozáshoz a jegyeket, ezért javaslom, ne késsük le a gépünket.

Valahogy mégis sikerült. Frissen elszabadult pokol fogadott minket a denpasari reptéren, ahol izgatott, ordítozó emberhordák erõsítették meg baljós elõérzetünket.  A bejelentkezésnél közölték, hogy a Bimából Lauban Bajóba tartó repülõgépre nekünk nincs helyfoglalásunk. A férfi vállait vonogatva visszaadta jegyeinket. Megtudtuk, hogy a vidám kedélyállapot a legjobb módszer az indonéziai kellemetlenségek elviselésére, s rögtön ki is próbáltuk. Derûsen kíséreltük meg kitalálni a jegyeinkre nyomtatott "érvényesítve" felirat jelentését, s kis idõ elteltével arra jutottunk, hogy bizonyára azért jó, mert elgondolkoztatja az embereket, s így sok felesleges kérdés feltevésétõl kíméli meg õket.  Továbbálltunk.

 Mosolyogva lobogtattuk jegyeinket a szélben. Az utasfelvétel ablaka mögül lenge, utasfelvételi alkalmazott göncben virító, vékony bajuszú, vékony nyakkendõjû és vékony, fehér, feltûrt ujjú inges férfi bámult ránk közönyösen füstkarikákat eregetve.
Meglóbáltuk felé a jegyeinket, mire õ finoman megrázta a fejét.
Derûsen masíroztunk el a jegyiroda elõtt, ahol tudomásunkra juttatták, hogy semmi közük az ügyhöz, és az utazási ügynökségre irányítottak. Néhány kedélyállapot-fokozó telefonhívás, amelyeket Bali utazási ügynökéhez intéztünk, tudomásunkra hozta, hogy a jegyeink érvényesek, csak másképp, s ez a félreértés egyszerû oka. Tulajdonképpen a jegyirodában is egészen hasonlóan védekeztek.
- Mit szólnának egy másik járathoz? - kérdeztük tõlük.
- Elképzelhetõ - válaszolták. Egy vagy két hét múlva.
- Egy vagy két hét múlva? - sikoltottuk.
- Pillanat! - szólalt meg az egyik férfi, elvette a jegyeket, s eltûnt. Tíz perccel késõbb visszajött, s a kezébe nyomta a jegyeinket egy másik férfinak, aki csak ennyit mondott: "Pillanat!", majd elfordult és elsietett. Tizenöt perccel késõbb elõkeveredett, s ezt mondta: - Tessék kérem, mit tehetek önökért?
Elmagyaráztuk neki a helyzetet, amire õ csak ennyit szólt: "Pillanat!", s ismételten felszívódott. Aztán jó sokkal ezután, mikor is megkérdeztünk valakit, hogy hová is mehetett az a jóember, megtudtuk, hogy Jakartára utazott meglátogatni az édesanyját, mert már vagy három éve nem látta õt.
- De hát magával vitte a jegyeinket! - panaszoltuk.
- Nem, azokat itt hagyta - válaszolták. - Miért, kérik õket?
- Igen, szeretnénk! - magyaráztuk. - Labuan Bajóba igyekszünk, vagy mi.
 Ez az újdonsült információ láthatólag nagyfokú zavart váltott ki, s perceken belül minden irodai alkalmazott elment ebédelni.
 Kezdett kikristályosodni, hogy a repülõ a pályáról fut ki, mi meg az idõbõl, hogy rákerülhessünk. Választhattunk, hogy elrepüljünk-e Bimáig, és ott vesztegeljünk, de mi inkább úgy határoztunk, maradunk, és alkudozunk kicsit az utazási ügynökkel. Nem akartunk több miszter Vidámpofát.
 Egy minibusz szállított minket az utazási ügynökségre, ahol felsöpörtünk a lépcsõkön a magunk csöppnyi hacukájával, s dühödten tiltakoztunk, valahányszor hellyel, kávéval és „Greensleeves" zenével kínáltak minket, amikor csak csengett a telefon. Az a fajta horrorisztikus csend borult ránk, mintha egyikünk meghalt volna, de miután egy órán belül senkinek sem akaródzott foglalkozni velünk, bedühödtünk, és egy hirtelen mozdulattal az igazgató ajtajára mutattunk. Egybõl meg is tudtuk, hogy az indonéziaiak egy valami miatt nem lehetnek büszkék magukra, és ez a valami a légitársaságuk.
 Késõbb az igazgató alkudozni kezdett velünk, kijelentette, hogy neki nagy a hatalma Baliban. Ettõl azonban nekünk még nem lett jobb, ezért dühbe gurultunk.
Ez egy olyasfajta viselkedés volt, melyhez természetszerûleg vonzódtam, mert jómagam ilyen helyzetekben inkább mosolyogni szoktam, ellenszenvet és frusztráltságot mutatok, sokat vonogatom vállam, és elálmosodom.
Más megközelítésben viszont aggasztott is, hogy egész idõ alatt mereven mosolyogtunk, hancúroztunk, kellemesen hahotáztunk,
mialatt az utunkat keresztezõk csak egy fõnevet ismételgettek (pillanat, pillanat) nagy gyakorisággal, majd Jakartára utaztak, vagy közönyösen bámultak ránk füstkarikákon át. Mikor már annyira fölhergeltük magunkat, hogy a lábunkkal vertük a földet, betessékeltek minket a fõnökhöz, aki elmesélte nekünk, hogy miért nincs semmi okunk dühöngeni, és hogy kifejezetten miattunk egy különjáratot indít Labuan Bajóra. Megpróbálta érzékeltetni, mennyire haszontalan dolog toporzékolnunk.
- Ezeken a területeken - mutatott egy nagy, fali Ázsia-térképre - hatásos. Ettõl a vonaltól keletre nem.
Rá kellett döbbennünk, hogy ha az ember Indonéziába utazik, négy-öt napot kell várnia arra, hogy valami hirtelen történjen.
Mivel nem volt helyünk a repülõgépen, elmesélte nekünk, hogy folyton ilyesfajta dolgok történnek. Gyakorta néhány állami tisztségviselõ vagy egyéb fontos titulusú perszóna elhatározza, hogy jól jönne egy hely, és persze emiatt másnak nem jut. Meg is ragadtuk az alkalmat, hogy megtudakoljuk: csak nem valami hasonló történt velünk is?
- Nem - hangzott a válasz. - Ugyanakkor érdemes elgondolkozniuk ezen a lehetõségen, amikor hasonló helyzetbe kerülnek.
Ekkor beleegyeztünk egy kávéba.
Kerített nekünk szállodai szobákat éjszakára, és egy minibuszos kirándulást délutánra.

Rájöttünk, hogy Baliban jól lehet élni, ha valaki az állatokra mutogat. Érdemes keresni egy állatot és mutogatni rá.
Ha kellõ gyakorlatra teszel szert, megélhetsz abból, hogy arra az emberre mutogatsz, aki egy állatra mutogat.
Erre egy igen jó példát találtunk közel a híres Tanah Lot templomhoz, a tengerparton, s úgy tûnt, ez egy igen jól prosperáló és nagy hagyományokkal rendelkezõ üzletág. A parthoz közel volt egy igen lapos, széles szájú barlang, ahol a fal egy kis repedésében egy sárga kígyópár fészkelt.
Odakint a parton ült egy ember, s pénzt gyûjtött arra az emberre mutogatva, aki a barlangban tartózkodott. Amikor kifizetted a pénzt, és bementél a barlangba, találtál ott egy embert, aki a kígyókra mutogatott.

Ezt az apró gyöngyszemet leszámítva a nekünk szervezett túra maga volt a dögunalom. Mondtuk is az idegenvezetõnek, hogy mi nem azokat a dolgokat akartuk látni, amelyeket a turistáknak mutogatnak, hanem azokat, amelyeket azok a turisták látnak, akik nem akarnak turista látványosságokat látni. Az ilyesfajta helyek persze dugig vannak turistákkal. Ami persze nem jelenti azt, hogy mi nem voltunk annyira turisták minden apró porcikánkban, mint mások, de ez legalább rávilágít arra, hogy minden cél, melyet el kívánsz érni, már magától a cselekvés szándékától megszûnik célnak lenni, és ez az, ami miatt a század fizikusai ölre mennek.
Nem kardoskodom amellett, hogy Bali ismét Bali múzeummá legyen, amely által Bali azonnal megszûnne a saját történelmi funkcióját betölteni, és ez manapság amúgy is a túlzottan népszerû folyamatok egyike. Mindössze dühömet fitogtatom frusztráltságomban. Tartok tõle, hogy alig vártam, hogy elhagyhassam a föld legcsodálatosabb részét.
Másnap végül sikerült eljutnunk Bimába a denpasari reptér érintésével. Már mindenki ismert minket az elõzõ napi kalamajkának köszönhetõen, s ez alkalommal a vékony ember, aki a füstkarikák mögül meredt ránk unottan mosolyogva, borzalmasan segítõkésznek bizonyult.
Ettõl el is érzékenyültünk.

Bimában megtudtuk, hogy egyáltalán nincs repülõjárat Lauban Bajóba másnap reggelig. Talán akkor próbálkozzunk! Hirtelen õrjöngeni, majd váratlanul hadonászni kezdtünk; erõszakosan nekirohantunk a tömegnek, elõrefurakodtunk az ócska, zsúfolásig telt repülõgéphez, és felszálltunk. A repülõhöz vezetõ úton nem is tûnt fel, hogy rettenetes menynyiségû csomagunkat ottfelejtettük. Mikor már a fedélzeten ücsörögtünk, akkor kezdtünk egymásra gyanakvó pillantásokat vetni: halvány lila gõzünk sem volt, hogy lesz-e a repülõtéren valakinek annyi esze, hogy berakodja a poggyászunkat.
Mikor már nagyon pattogott az agyam, nem bírtam tovább. Lerontottam a géprõl és befogtam valami légitársasági alkalmazottat, aki nagyon érdeklõdött arról, hogy mit képzelek én egyáltalán? Csak arra emlékszem, hogy sokat ismételgetve a "csomag" fõnevet hadonásztam önkívületemben. Természetesen nyugtatólag hatott rám, mikor kijelentették: "Nyugalom, a helyzet tökéletes urai vagyunk." Valahogy rávettem valakiket, hogy kísérjenek a csomagjaimhoz.
 Végül betuszkolták õket, s akkor a csomagok miatt végre nyugtunk lehetett, nem úgy a közlekedési eszköz állapota miatt.
 A pilótafülkéhez vezetõ ajtó a repülés alatt nyitva maradt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt. Mark elmondta, hogy az Air Merpati a gépeket használtan veszi az Air Ugandától, de szerintem ez valami vicc volt.

Derûsen vagány felfogásom van az ilyesfajta légi helyváltoztatásokról. Nem szokott zavarni. Bár nem hinném, hogy ennek oka félelmetes vakmerõségem, mivel én magam gyakran hullasápadt vagyok autózás közben, kiváltképp, ha én vezetek.
De ha egyszer repülõn találod magad, minden irányítás kicsúszik a kezed közül, és mindössze annyi dolgod marad, hogy hátradõlve vigyorogj mániákusan a köszörülõ, kereplõ hangocskák hallatán, melyeket az roncs kelt körülötted, amelyet össze-vissza dobálnak a légörvények az égbolton. Semmit sem tehetsz.
Mark a pilótafülke mûszereit nézegette intenzív kíváncsisággal, majd egy idõ után kijelentette, hogy azoknak a fele nem is mûködik. Hahotáztam kicsit elismerésem jeléül, s hozzátettem: talán így a jó. Amennyiben a mûszerek fele nem mûködik, akkor azzal, hogy nem tájékoztatják a pilótákat, nem keltenek pánikot, és - mit sem sejtve - mindenki tovább ügyködhet a maga szórakoztatásával. Mark úgy vélte, hogy ez nem egy támadhatatlan érv, és persze igaza is volt, de legalább ismét fuldokló nevetésbe kezdtem, s onnantól abba sem hagytam az utazás végéig. Mark megfordult, és megkérdezte a mögöttünk ülõ utastól, hogy az effajta gépek le szoktak-e zuhanni? Ó igen - érkezett a válasz -, de ne aggódjon. Hónapok óta nem volt komolyabb lezuhanás.

Labuan Bajón való landolásunk érdekesre sikeredett, mert a pilóták nem tudták a leszorító szárnyakat megtartani. Valóban érdekelt minket például, hogy amikor a kifutó pálya végén lévõ fák egyre jobban növekedtek, s a pilóták egyesült erejükkel próbálták felfeszíteni a pilótafülke fedelét, életben maradunk-e vagy sem. Az utolsó pillanatban a kallantyú engedelmeskedett, és a gép nagyot puffanva a kifutóra esett - félbeszakítva ezzel logikus gondolatmenetünket.
Kimásztunk a gépbõl, aztán hosszadalmas tárgyalásokat követõen sikerült rávenni a reptéri személyzetet, hogy vegyék már le a csomagjainkat, mert jobb szeretnénk, ha velünk lennének. Két emberke várt minket a reptéri "terminálnál" vagy inkább kunyhónál. Név szerint Kiri és Moose, és akár a legtöbb indonéziai, akivel találkoztunk, õk maguk is alacsonyak, fûzfa-karcsúak, egészséges benyomást keltõek voltak, és nekünk fogalmunk sem volt, hogy õk kicsodák.

Kiri kedves ember volt, szögletes arcú, halványan elektrosokk utáni állaptra elékeztetõ fekete frizurával, a fekete bajsza pedig úgy trónolt szája körül, mint egy csokoládéfolt. A hangja mély bariton volt, ugyanakkor vékony is, mindenféle lényeget nélkülözõ, s valami hihetetlen recsegéssel beszélt. A legtöbb megjegyzése valami lassú, lusta, utcaszélnyi mosoly kíséretében  hangzott el pár kerregés kíséretében, amelyeket valahol a torka alján generálhatott. Mindig olyannak látszott, akinek van valami teljesen más járna a fejében. Mikor rád mosolygott, csak akkor hagyta abba, amikor közepesen távol kerültél tõle, vagy magára hagytad.

Moose sokkal karakánabb volt, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy Moose neve valójában Mus, és ez a Hieronymus rövidített változata. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam, amiért elõször "Moose"-nek értettem. Az emberke egyébiránt olyan volt, mint egy indonéziai bevándorló, akit egy nagydarab kanadai szarvasról neveztek el. Talán éppen ezért kellett elharapni a neve elején a  "Hierony"-t.
Az emberke, akit eredetileg vártunk, Condo úr (Khondónak ejtendõ) volt, akinek kalauzolnia kellett volna minket. Számomra örök rejtély marad, hogy miért egyedül õt hívták abból a sok indonéziaiból, akivel találkoztunk, "úr"-nak. Ezáltal különleges légkör vette õt körül, amelyet õ maga sem tudott eloszlatni, mert, mint kiderült, elutazott búvárkodni. Õ - magyarázta Kiri és Moose - hamarosan megérkezik, és azért küldött minket, hogy ezt elmondjuk.
Megköszöntük nekik, feltöltöttük egy kisteherautó hátulját csomagjainkkal, majd a tetejükre ültünk és elpöfögtünk az érkezési kunyhótól Labuan Bajo belvárosa felé. Valaki említette a repülõgépen, hogy mindössze három teherautó található Flores szigetén, és közülük hattal találkoztunk is, amikor elindultunk. Valójában bármi, amit Indonéziáról hallottunk, hamisnak bizonyult, gyakran szinte azonnal. Az egyetlen kivétel az volt, amikor arról volt szó, hogy valami hirtelen fog történni, mert ennek cáfolatához sok idõnek kellett eltelnie.Okulva a tapasztalatokból, a Merpati légitársaság kunyhójánál megálltunk, és megerõsítettük a visszaútra szóló helyjegyeinket.
Az irodát egy fejhallgatós emberke vezette, s õ terelgette cb-adó-vevõvel a repülõgépeket is. Mivel nem volt tolla, ezért egyszerûen megkértük rá, hogy amennyire csak tud, emlékezzen majd arra, hogy ott jártunk. Azt mondta erre, hogy, bárcsak egyirányú jegyeket vettünk volna retúr helyett, és akkor tõle vehettük volna meg a visszaútra szólót. Még soha senki nem vett tõlük jegyet, de - mint mondta - tudtak volna mit kezdeni egy kis pénzzel.
Megkérdeztük tõle, hogy hányan utaznak visszafelé. Végignézte a listát, majd azt mondta: nyolcan. A válla fölött elnézve megjegyeztem, hogy csak egy név szerepel azon a listán, amely nem a mi hármunké, ezért nagyon érdekelt, hogy hogyan jött ki a nyolc. Ez nagyon egyszerû - magyarázta. Mindig nyolcan utaztak a gépen.
Mint kiderült pár nappal késõbb, tökéletesen igaza volt. Valami rejtett csel húzódhat meg e tény mögött, amibõl a British Airways, a TWA, a Lufthansa és társaik hatalmasat profitálhatnának, ha rájönnének, hogy mi is az.
A belvárosba vezetõ út poros volt. A levegõ messze melegebb és nyirkosabb volt a Baliban megszokottnál, a fák és egyéb növények pedig vaskos, nehéz szagokat eregettek.
Megkérdeztem Markot, hogy felismeri-e ezeket a szagokat, de erre azt válaszolta, hogy nem, mert õ zoológus. Szagról fel tudná ismerni a sárgabóbitás kakadut a többi közül, de ez minden, amit tehet.
Hamarosan ezeket a kisebb, illatokhoz fûzõdõ problémákat háttérbe szorította Labuan Bajo szennycsatornáinak varázslatosan orrfacsaró bûze. A teherautó elõl, amellyel bevágódtunk a városba, gyerekek ugráltak félre, akiket felvillanyozott érkezésünk ténye, s kíváncsian várták, hogy mit nyomunk a kezükbe, amivel játszani tudnak. Ez végülis egy egylábú csirke lett. A hosszú fõúton néhány másik Flores szigeti teherautó dekkolt. Mindent átjárt a gyerekzsivaj, és a kaparásszerû gargalizálások, amik arról a kazettáról áradtak, mely egy muzulmán minaretben harsogott, ami nem tûnt egyébnek, mint egy hullámpapírból gondosan összetákolt toronynak. Az ereszek megmagyarázhatatlanul mosolygósan csillogó, zöld nyálkával voltak tele.
Egy vendégházban avagy egy kisebb indonéziai hotelben, azok közül is talán a legkisebben kezdtük meg a várakozást Condo úrra. Nem jelentkeztünk be, hiszen - terv szerint - még aznap délután el kellett volna indulnunk Komodóba, és különben is: a
szállodában nem tartózkodott egy lélek sem, így nem sürgetett minket semmi.

Egy fedett udvarszerûségen várakoztunk, mely egyben étteremként is funkcionált. Itt pár sör elfogyasztása mellett jókat lehetett csevegni az elképesztõen öreg vendégekkel, akik idõrõl idõre megjelentek. Mire a délután elmúlt anélkül, hogy Condo úr megérkezett volna, és rádöbbentünk, hogy aznap már nem jutunk el Komodóra, a kis szálloda zsúfolásig megtelt, s hirtelen pánik tört ránk, hogy hol töltjük majd az éjszakát?
Egy kisgyerek keveredett elõ valahonnan, és elõadta, hogy van egy üres hálószobájuk, kell-e? Felkeveredtünk egy rozoga lépcsõsoron, s egy folyosón találtuk magunkat, ahol hálószoba után kutatva felfedeztük, hogy az maga a hálószoba. Lesújtott a felismerés, hogy nem voltak ágyak, de ezzel valahogy megbékéltünk, mert mire lesiettünk, ott találtuk Condo urat, egy apró, karizmatikus emberkét, aki szerint minden meg volt szervezve, és másnap reggel hétkor indul a hajónk.
- És a kecskével mi lesz? - kérdeztük aggodalmasan. Vállat vont.
- Milyen kecskével? - kérdezte.
- Nem lesz véletlen szükségünk egy kecskére?
- Kecskékbõl rengeteg van Komodón - biztosított minket. - Hacsak nem akarnak egyet az útra.
Elmagyaráztuk, hogy nem érezzük ennek szükségét, majd õ is megerõsítette, hogy feltehetõleg egy kecske az, ami az utazáshoz a legkevésbé szükséges. Mi ezt egyszerû, szatirikus megnyilvánulásként könyveltük el a nagy rakás csomag miatt, ami körülöttünk tornyosult. Aztán õ jó éjszakát kívánt, és hozzátette: erre viszont nagy szükségünk lehet.
Aludni Labuan Bajóban egyfajta terhelési teszt.
Az, hogy hajnalban az ifjabb kakasok felriasztanak, még nem is lenne baj. A baj azzal kezdõdik, hogy az ifjabb kakasoknak halvány lila fogalmuk sincs arról, hogy mikor van hajnal. Nagy hirtelenséggel vetik magukat az életbe rikoltozva és vijjogva hajnali egy óra tájt. Kb. egy óra harminc perckor - felismerve tévedésüket - elkussolnak, pont valamivel azelõtt, hogy a komolyabb kutyaviadalok a kezdetüket veszik. A komolytalanabb kutyaviadalok általában még a fiatal kakasok lelkes eltévelyedésének ideje alatt elkezdõdnek, majd késõbb a teljes nehézsúlyú kórus rázendít tökéletesen adva vissza, hogy milyen lehet a Londoni Szimfonikus Zenekar pokolba menetele.
És ilyenkor kezdõdik az igazi erõpróba; kiderül, hogy két macska verekedése akkora lárma keltésére képes, mint negyven kutya együtt. Kis üröm az örömben, hogy az oktatás idõpontja hajnali két óra tizenöt perc, de valami oknál fogva ekkor kezdenek a macskák magyarázni a Lauban Bajón való életrõl. Születésükkor mindnyájuknak lemetszik a farkát, mert állítólag ez szerencsét hoz, de errõl lehet, hogy a macskáknak más a véleményük.
Mire levonják a megfelelõ konzekvenciát, a fiatal kakasok valami furcsa oknál fogva azt hiszik, hogy megint hajnal van, lehet lármázni. Persze ez nem így van. A hajnal még két órányira található, és még mindig szól a teherautó-dudák versengése amiatt az igen lényeges nézeteltérés miatt, ami a közelben robbant ki.
Végül lecsendesednek a dolgok, és szempilláid hálásan egymásra találnak az áldott, korahajnali csendben, és akkor, vagy öt perc elteltével a kakasok végre pontosan eltalálják az idõpontot.

Egy vagy két órával késõbb csipásan, szakadtan álldogáltunk a vízparton túlméretezett bõröndrakásunk mellett, és rettenthetetlen arckifejezéssel meredtünk magunk elé, mintha már megjártuk volna a legörvényesebb, legháborgóbb keleti tengereket, a legvadabb és veszélyesebb vizeket is.
 Olyan volt a tenger, mint egy õrlõ malomkõ.
Távoli halászhajók keltette fodrok gyûrûztek a part irányába. A korai nap gyengéden lapult el rajtuk. Kisebb csapat fregattmadár és fehérhasú halászsas vigyorgott fölöttünk - legalábbis Mark szerint. Nekem leginkább fekete homokszemeknek tûntek.
 Condo úr nem volt velünk. Ám egy órával késõbb Kiri belekezdett aznapi mondókájába és elmesélte, hogy Condo úr nem jön, de õ, Kiri itt van helyette, meg a gitárja is. És a kapitány sem a kapitány, hanem a kapitány apja. És más hajóval megyünk. A jó hír pedig az, hogy bizonyosan nem fogjuk kihagyni Komodó szigetét, és az út mindössze négy óra.
A hajó egészen csinos tákolmány, huszonhárom láb hosszú halászbárka, név szerint Raodab, és az egész rakomány, miután mi is a fedélzeten voltunk, hármunkból, Kiribõl és a kapitány apjából állt, valamint két apró, tizenkét év körüli gyerekbõl, akik a hajót és a négy csirkét terelgették.
A nap nyugodt volt és meggyõzõ. A két kölyök úgy ugrált a fedélzeten, akár a macskák, gyorsan felállították a vitorlát, elindították a motort, és elaludtak, valahányszor elült a szél. Egyszer, mikor nem tudtunk mit tenni és nem is volt mit tenni, körbekorzóztunk a fedélzeten az elsuhanó tengert, a felettünk átlibbenõ halászsasokat, és a repülõ halakat méregetve, amelyek idõrõl idõre körberajzották a hajót.
  A négy csirke a hajó orrában ücsörgött és minket méregetett.
Logikusan nézve a távoli vizeken való evezéshez elkerülhetetlen, hogy romlásmentes formában vidd magaddal az élelmedet. Azoknak a nyomorultaknak, akik hozzászoktak, hogy alufóliába csomagolt csirkéjükhöz egy szupermarket közbeiktatásával jutnak, kellemetlen élmény lehet hosszútávon négy olyan élõ csirkével himbálózni, amelyek õt méregetik szuggesztív, rettenthetetlen pillantásukkal - ilyen módon fejezve ki gyanakvásukat.
Dacára annak, hogy az indonéziai sziget csirkéinek sokkal természetesebb és kellemesebb életük van, mint egy angliai nagyüzemi csirkefarm lakóinak, az emberek nem teketóriáznának, hogy grillkész állapotban vásárolják meg õket, és igen meglepõdnének, ha ilyen utastársaik lennének. Ennek oka valószínûleg a nyugati társadalmak mély, pszichológiai tabuinak, rejtelmeinek köszönhetõ: számunkra nehéz az olyasmi felzabálása, amivel korábban szemtõl szembe utaztunk órákig.
Ennek köszönhetõen nem is ettük meg mind a négyet. Bármely istenség is az a bonyolult hindu panteonban, aki a csirkék haláláról dönt, féktelen kedvében lehetett aznap, és saját szakállára külön kis pusztítást vitt véghez.

Végezetül feltûnt Komodó szigete, lassan kúszva felénk a horizontról. A tenger színe a hajó körül pár órája tintafeketérõl sokkal világosabb, áttetszõbb kékbe ment át, de a sziget maga - talán éppen befolyásolható érzékeinknek köszönhetõen - egyre sötétebbnek és komorabbnak tûnt, ahogy közeledtünk felé. Ahogy kibontakozott a távolból, bolyhos formái fokról fokra kontúrosodtak kövekké és göröngyökké, hogy ezzel is kiegészítsék a háttér hegyvonulatait. Még közelebb már a vegetációt illetõen is találgatásokba bocsátkozhattunk. Voltak pálmák, de csak elvétve. Szórványosan gubbasztottak a hegyek gerincén, mintha személyes jelleggel akarnák felruházni õket, vagy mintha valaki nagyon szemetelne a vidéken. Emlékeztetett kicsit a Gulliver utazásainak illusztrációjára, amelyen Gullivert odafércelték a talajhoz a lilliputiak, és most pár tucat közülük éppen lándzsával szurkálja. A táj keltette látvány letaglózott minket. A felszín kavicsai erõs, ráspolyos fogaknak tûntek, és a sötét, egykedvûen szürkésbarna hegyek egy gyík feltételezhetõ páncéljára hasonlítottak. Tudtam, ha ismeretlen vizek hajósa lennék, az elsõ, amit lejegyeznék: "Itt sárkányok vannak".

Ahogy jobban szemügyre vettem a szigetet, miközben jobbról megközelítettük, és megpróbáltam elhessegetni a képzeletem szülte rémképeket, egy csomó új, félelmetes vízió tukmálta rám magát. Egy hegygerinc például, amely vaskos ráncaival bekígyózott a vízvonal alá, szép lábakat rajzolt a gyíknak.
Ez volt az elsõ olyan alkalom, hogy egy táj ilyen hatást gyakorolt rám, de késõbbi utazásaim folyamán sok hasonló riasztó képpel szembesültem még: minden új territóriumot, ahova behatoltunk, hasonlón színes, szörnyekhez hasonló textúrákkal, kontúros formákkal ruházott fel a képzeletem. No és az élõlények, amelyek értelemszerûen felbukkantak ezeken a tájakon; õk is ennek a palettának a színeibõl lettek kikeverve.

Persze van néhány nyilvánvaló mechanizmus, ami megmagyarázza a természetnek ezt az arcát; sok lény számára életmentõ, hogy megfelelõ színnel álcázva olvadjon be környezetébe, ráadásul az evolúció is saját ízlése szerint színezgette mindig a természetet. Ha a színskála csak a legkisebb mértékben is egyezett az elképzeléseivel, már nagy általánosságban jól végezte dolgát.
Mostanában sok új ötlet merült fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan alakulnak ki az élõlények a természetben, és talán már az sem kizárt, hogy a fraktálgeometria mélyebb összefüggéseibe is belelátunk, sõt, új káoszelméletünk alapját képezõ "különös vonzerõkrõl" is beszélünk mostanság, és egy egyszerû matematikusnak lassan a növekedés és az erózió beavatkozásával is számolnia kell, és mindez együttesen arra utal, hogy a formák, színek és textúrák létrejötte nem teljesen véletlenszerû vagy bizarr. Elképzelhetõ.
Valami ilyesmit fejtegettem Marknak, mire azt válaszolta, hogy szerinte abszurd vagyok. Mivel õ ugyanazt a tájat fogadta be vizuálisan, mint én, el kellett ismernem, hogy képzelõerõm feltehetõen túl aktívan mûködött, hiszen félsültre hevített az indonéziai nap.
Hozzákötöttük hajónkat egy hosszú, rozoga famóló cölöpéhez, amely az elnyúló öböl közepén meredezett. A cölöp láthatóbb végén egy kör alakú tábla vigyorgott, amelyet szöggel erõsítettek a helyére. Õ köszöntött minket Komodón, s látványa kicsit megtépázta rettenthetetlenségünket.
Mikor ez megvolt, hirtelen valami erõs szag áradt felénk. Hozzá kellett szoknunk. Persze amíg nem horgonyzol le, nem érkeztél meg, addig nem jár neked a vaskos, csípõs, orrfacsaró, komodói szagból.
Újabb csapást mért rettenthetetlenségünkre az elénk táruló ösvény. Ez a móló magasságával párhuzamosan vezetett a parthoz, ahol a következõ adag szaghullámnak köszönhetõen már tökéletesen elgyámoltalanodtunk; utolsó csapásként pedig elénktárult egy turistafalu.

Az adminisztrációs központ, ahonnan a szigetet (amely környezetvédelmi terület) irányítják egy csoport összetákolt fából állt; mellette terült el egy kávéházi terasz és egy pöttöm múzeum. Ezen objektumok mögött meredeken, félkörívben vagy fél tucat turistakunyhó állt - gólyalábakon.  Mivel épp ebédidõ volt, vagy egy tucat humanoid csücsült a kávézó teraszán tésztát és 7Up-ot fogyasztva; amerikaiak, hollandok, meg amit akarsz. Honnan a csudából kerülhettek ide? És oda hogyan jutottak? Nem is szólva arról, hogy mi ez az egész?

Az adminisztrációs kunyhó külsején egy fatáblán a szabályzat állt. Olyasmiket olvashatunk rajta, mint "Észrevétel-tétel a Nemzeti Park irodájában", "Külhoni látogatók", "Csak õröstül fókuszálható", "Húzzál hosszú nadrágot és cipõt is", meg "Itt kígyók vannak".

A tábla alatt kicsi, tömzsi sárkányalak pihent. Azért tituláltam picinek, mert csak négy láb hosszú volt. Szétvetett lábakkal feküdt, mellsõ végtagjait messze elõrenyújtva, a hátsókat meg hosszú, csúcsos farka mellett pihentetve. Eleinte kicsit meghökkentem, de aztán közelebbrõl szemügyre vettem. Kinyitotta a szemeit, és rám bámult. Meglepett kiáltással ugrottam hátra, s ezzel egyidõben gúnyos, krákogó nevetést hallottam a terasz irányából.

- Ez csak egy sárkány! - figyelmeztetett egy amerikai lány.  Odasétáltam.  - Régóta itt vannak? - kérdeztem.  - Ó, csak pár órája - válaszolta a lány. - A komppal jöttünk Labuan Bajoról. A sárkányok miatt. Unalmasak. A kaja meg szörnyû. - Miféle komppal? - érdeklõdtem.  - Szinte mindennap jár... - Ó! Ó, már értem! Úgy érti Labuan Bajóról? - Alá kell írnia a látogatók jegyzékét az irodában! - mondta az épület felé mutatva.

Kissé gyûrötten csatlakoztam Mark és Gaynor társaságához.
- Valahogy nem erre számítottam - adta tudtomra Mark elrettenthetetlen mennyiségû csomagjaink közül, négy csirkét szorongatva.
- Biztos, hogy szükség lesz ezekre? - faggatta Kirit.
Kiri véleménye szerint mindig jó ötlet csirkét vinni a konyhába. Ellenkezõ esetben csak halat és tésztát kapsz.
- Én a halat jobban szeretem! - szögezte le Gaynor.
Kiri kifejezésre juttatta ellenkezõ irányú véleményét. Szerinte a nyugatiak csirkésebbek, ez köztudott. A hal csak parasztokhoz illõ, olcsó mulatság. Mi azonban a közkedvelt, szexi csirkékhez szoktunk.
Elvette a csirkéket, amelyeket egy hosszú madzaggal voltak összekötve, lerakta õket a csomagok mellé, majd feltessékelt minket az iroda lépcsõjén, ahol az õrök látogatási íveket és tollakat adtak nekünk. Pont, mikor ácsorogva töltögettük az útlevélszámunkat, születési idõpontunkat, születési helyünket meg egyebeket, komoly káosz keletkezett odakint.
Elõször nem tulajdonítottunk különösebb figyelmet a pankrációnak, mert lefoglalt minket anyánk lánykori nevének felidzése, meg hogy ki is tulajdonképpen a legközelebbi hozzátartozónk, de a zajszint olyan magasra emelkedett, hogy behatolt gondolatainkba, és akkor már azt is hallani véltük, hogy valami csirkék okozzák. A mi csirkéink.
Kirohantunk.

A tömzsi sárkány lerohanta a csirkéinket. Egyiküket a szájában rázta, majd mikor észlelte közeledtünket, hirtelen felszívódott az épület sarkánál, porfelhõt húzva maga után, mely beterítette a megszeppent, többi csirkét, amelyek még mindig sivalkodtak, miközben a madzaggal együtt õk is csúsztak tovább.

Miután a sárkány harminc yardnyi elõnyre tett szert, megpihent, és egy gonosz fejrántással elharapta a zsineget. A három csirke csapkodva és rikácsolva szaladt szét, egyre nagyobb köröket írva le, miközben az õrök megpróbálták bekeríteni õket. A sárkány, megszabadulva csirkefeleslegétõl begaloppozott a sûrû aljnövényzetbe.
Egy csomó "csak utánad" meg "nem, csak utánad" után óvatosan futottunk abba az irányba, ahol felszívódott. Mikor odaértünk, lihegve és idegesen bámultunk utána.
Az aljnövényzet egy hatalmas gátat takart; ennek tetején ácsingózott a gyík. A sûrû vegetáció megakadályozott minket abban, hogy egy yardnál jobban megközelítsük, de az is igaz, hogy nem nagyon próbálkoztunk.
Egész nyugodtan heverészett. A fogai közül kilátszott a csirke hátsó fele; ványadt lábai csöndesen kapálóztak a levegõben. A sárkánygyík közönyösen méregetett minket felénk esõ szemével, ami olyan volt, mint egy sötétbarna karika.
Van valami mélységesen idegesítõ abban, ha az ember egy olyan szemet néz, ami éppen õt nézi, pláne hogy az a szem megközelítõleg akkora, mint a sajátja, és pláne, hogy a másik szem tulajdonosa egy gyík. A pislogása is idegesítõ. Az nem egy normális, gyors, reflexszerû mozdulat, amit az ember egy gyíktól elvárna, hanem egy lassú, jól megfontolt hunyorítás, amirõl az jut eszedbe, hogy átgondolja, mit tesz.

A csirke hátsó fele lanyhán kûzdött még egy pillanatig, a gyík pedig enyhén szétnyitotta állkapcsait, hogy segítse áldozatát megkezdett útján a torka felé. Ezt párszor megismételte, amíg már csak egy láb lógott ki a szájából. Talán megelégelte a dolgot, de tény, hogy már nem mozgott. Ahogyan a gyík sem. Csak bámult ránk. Végül mi voltunk, akik továbbálltunk megmagyarázhatatlanul hideg, közönyös félelemmel.
Miért? - tûnõdtünk a kávézó teraszán ücsörögve, miközben megpróbáltuk lehûteni kedélyeinket egy 7Up-pal.
Hármunk hamuszürke arca tanúskodott egy undorító és rosszindulatú, közelmúltbeli gyilkosságról.
Legalább olyan mészárlást kellett volna végignéznünk, ahol az elkövetõ nem ilyen közömbös. Talán a hûvös, megingathatatlan arrogancia érzése bántott annyira. De bármilyen rosszindulatot is próbáltuk belemagyarázni a gyíkba, tudtuk, hogy ezek a mi érzéseink, nem az övéi. A gyík sajátos nemtörõdöm módján, a maga kis egyszerû, gyíkos dolgaival volt elfoglalva. Fogalma sem volt az ijedelemrõl, a bûnözésrõl, a szégyenérzetrõl, a csúfságról, amelyet mi, nem kevésbé bûnös, szégyenteljes állatok próbálunk ráragasztani. Így mindez visszaszállt ránk, mintha tükörbe szuggeráltunk volna, amely szerepét most egy rezzenéstelen, közömbös szem töltötte be.
Letaglózva a gondolattól, hogy saját tükörképünktõl ijedtünk meg ennyire, csendben ücsörögve vártuk az ebédet.
Ebéd.
Figyelembe véve az aznapi eseményeket, az ebéd fogalma kezdett nagyon átminõsülni.
Az ebéd - mint kiderült - nem csirke volt. Azért nem volt az, mert a sárkány felfalta. Hogy hogyan volt képes a konyha kideríteni, hogy a csirke, amelyet a sárkány megevett, ugyanaz volt, amelyet tálalniuk kellett volna - ez nem volt egészen világos számunkra, de úgy tûnt, ennek tudható be, hogy sima tésztaételt szolgáltak fel, és tulajdonképpen hálásak voltunk ezért.
Arról társalogtunk, hogy milyen könnyû antropomorfizálni az állatokat, majd felruházni õket saját érzelmeinkkel és elõítéleteinkkel, amikor egyikük épp nem szimpatikus. Egyszerûen fogalmunk sem volt arról, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni, sem arról, mit is csinált valójában, és mivel nem voltunk tudatában, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni, feltételeztük, hogy õ valószínûleg azt tette, amit ilyen helyzetben szokás. Visszatetszést váltott ki a viselkedése, nem tolerálta az emberségünket.
Mindnyájunknak megadatott a lehetõség, hogy saját ízlésünk szerint éljünk túl. Ami számunkra megfelelõ magatartás, az a gyíkoknál nem egészen az, és fordítva.
- Például - kezdte Mark - mi nem esszük meg saját kicsinyeinket, mikor azok a közelünkbe férkõznek, és mi éhesek vagyunk.
- Hogy? - érdeklõdött Gaynor letéve a kést és a villát.
- Egy kis sárkány is csak táplálék, ha egy nagyobb úgy dönt - folytatta Mark. - Mozog, és van rajta kis hús. Kaja. Persze,
amennyiben mindegyiküket megennék, frankón ki is halnának, tehát ez nem egészen célravezetõ. A legtöbb állat életben marad, mert a felnõttekben van valami ösztönféle, hogy ne egyenek a sajátjukból. A sárkányok túlélésére magyarázat, hogy a bébikben van valami ösztönféle, hogy másszanak fára. A felnõttek túl nagyok ehhez, így a kicsik addig ücsörögnek a fákon, amíg elég nagyok nem lesznek, hogy a fajtájuk után nézzenek. Néhány bébi így is áldozatul esik, de ez oké. Ez akkor van, mikor gyér a kajaszint, a populációnak meg kell a jó kondíció. Persze néha spontánul is megesznek párat.
- Mennyi maradt belõlük? - kérdeztem csendben.
- Vagy ötezer.
- És mennyi volt belõlük?
- Vagy ötezer. Legalábbis amióta valaki meg tudja mondani, mennyi is volt belõlük.
- Szóval nem különösebben veszélyeztetettek?
- Dehogynem, mivel csak 350 tenyésztett nõstény van. Nem tudjuk ugyan, hogy ez jó-e vagy nem, de maga a szám alacsonynak hat. Mi több, amennyiben egy állatfaj populációja zsugorodik egy elszigetelt területen - mint ez esetben, ahol a sárkányok csak pár szigeten élnek -, természetszerûleg sebezhetõvé válik az elõfordulási helye, és amint a humanoidok felütik ott a fejüket, kõ kövön nem marad.
- Szóval kívül tágasabb!
- Ez vitatható - mondta Mark. - Amennyiben senki sem tanúsít érdeklõdést, nagy az esély, hogy valami nem stimmel. Csak egy erdõtûz vagy egy betegség irthatná ki õket. És az is aggasztó, hogy egy növekvõ populáció, amely sosem futna össze az emberiséggel, még a végén azt gondolná, hogy nagyon is jól megvan nélküle. Veszélyesek. Nem csupán attól, hogy megesznek. Egy puszta harapás is komoly gondokat okozhat. Tudod, mikor egy lovat vagy egy bölényt támad meg, akkor sem feltétlenül akarja ott, helyben leteríteni. Ha a dologhoz küzdelem társul, megsérülhet, s erre nincs gyógyír, így gyakori, hogy a gyík csak harap egyet és továbbáll. De a baktériumok, amelyek a sárkány nyálában élnek, annyira virulensek, hogy a sebek nem varosodnak, s az állat általában pár nappal késõbb elpusztul vérmérgezésben, tehát a sárkány elfogyaszthatja szabadidejében. Vagy egy másik sárkány, annak függvényében, hogy melyik talál rá elõbb. Nem viszik túlzásba a formaságokat. Határozottan jót tesz ennek a fajnak, hogy a környék jól el van látva erõsen sérült és haldokló állatokkal.
- Volt egy jól ismert esete egy franciának, akit egy sárkány harapott meg, és végül két évvel késõbb meghalt Párizsban. A seb elgennyesedett és nem akart begyógyulni. Sajnálatos módon nem voltak sárkányok Párizsban, hogy ezt meg lehessen bosszulni, így ez esetben a stratégia nem volt hatásos, de máskülönben az ötlet nem rossz. A gondot az okozza,
hogy ezeknek a lényeknek eszük ágában sincs a lábtörlõkön élni, és bár a falusiak Komodón és Rinkán igen elnézõek, már történelme van a támadásoknak, haláleseteknek, az pedig felettébb elképzelhetõ, hogy az emberi populáció és annak érdeklõdésének növekedésével sokkal kevésbé leszünk képesek türelmesen véghezvinni egy kalandot anélkül a kockázat nélkül, hogy leharapják a lábad, és kitépik a beleid az arra járó sárkányok.
- Így, amint azt már láttuk, Komodó manapság védett nemzeti park. Eljutottunk addig a pontig, ahol megfontolt beavatkozással kell megmentenünk a ritka példányokat, és ezzel megnövekedett irántuk az érdeklõdés. Az érdeklõdés következtében pedig a látogatók száma. Amennyiben ez óvatosan szabályozott, és a zavargások száma minimális szinten van tartva, akkor a dolog mûködõképes. Remélem. Nem akarok úgy tenni, mintha kicsit sem aggódnék.
- Én az egész hely miatt aggódom! - szólalt meg Gaynor borzongva. - Valami ijesztõ rosszindulat lengi körül.
- Csak képzelõdsz! - mondta erre Mark. - Egy természetbúvárnak ez maga a paradicsom.
Hirtelen csúszás zaja érkezett a terasz tetejének irányából, és egy hatalmas kígyó vágódott elõttünk a földre. Pár parkõr odarohant és bekergette egy közeli bokorba.
- Ezt nem csak képzeltem! - jegyezte meg Gaynor.
- Tudom! - szólt Mark lelkesen. - Ez valami csodálatos!

Délután Kiri és egy õr vezetésével felfedezõkörútra indultunk. Nem találtunk sárkányokat, ám amint vakmerõn verekedtük át magunkat a bozóton, találkoztunk egy madárral, s ettõl meglehetõsen otthonosan éreztem magam.
Méltán voltam híres gépkezelõ tehetségemrõl, és ritkán töltött el nagyobb boldogság, mint amikor egész nap a számítógépemet programozgathattam, hogy egy program segítségével véghezvigyek valamit, amit kézzel megcsinálni legalább 10 másodperc lenne. Az idõ érték, és megéri tíz másodpercet megspórolni akár úgy is, hogy egy egész napot kelljen küzdeni érte.
A megcsodált szárnyas erõteljesen hasonlított egy csirkére, leszámítva azt, hogy repülni is tudott, mert így könnyebb a sárkányok elõl elmenekülni, hisz azok csak a mesékben röpködnek, meg az olyasfajta rémálmokban, amilyenek komondói éjszakáimon gyötörtek.

A lábastyúk egy csodálatos munkamegtakarító eszközt fejlesztett ki magának. A szóbanforgó munka, amelyet el akar kerülni, az idõrabló ücsörgés a kiköltendõ tojásokon, mialatt sokkal értelmesebb dolgokkal is elüthetõ az idõ. Itt meg kell jegyeznem, hogy mi valójában nem is magával a madárral találkoztunk, ahogyan azt képzeltük, hanem a munkamegtakarító eszközre akadtunk rá, ami valami olyasmi, amit nehéz nem észrevenni. Ez egy kúp alakú halom, vastagon felhalmozott földbõl és rothadó növényekbõl, amelynek az alapja hat láb hosszú és ugyanilyen széles.

Lényegesen magasabb volt, mint amilyennek tûnt, mert a földhalom alapja a talajszint alatt három lábbal volt.

Idõm egy vidám órácskáját egyszer egy olyan program írásával töltöttem, amely pillanatok alatt kiszámítja a halom térfogatát. Csinos, szexi kis program lett, mindenféle pop-up menükkel és egyéb hasznos beállítási lehetõségekkel, hogy amennyiben a jövõben egy hasonló lábastyúk-fészekre bukkannék, alapvetõ méretei betáplálásával a számítógépem a másodperc töredéke alatt képes legyen meghatározni a térfogatát, és ez fantasztikus idõmegtakarítás. A dolog árnyoldala az, hogy nem valószínû, hogy a jövõben akármikor is szükségem lesz egy lábastyúk-fészek térfogatának kiszámítására, de ez igazából mellékes. Ennek a fészeknek a térfogata kicsivel több volt, mint hét köbméter.
Ez a halom valójában egy automata költõgép. A hõt a kémiai reakciók szolgáltatják, s ez fûti a beleásott tojásokat.
Emellett vagy ennek ellenére a lábastyúk maga is képes a szükséges hõ elõteremtésére.
Minden lábastyúknak, amely ellenõrizni kívánja a kiköltendõ tojások megfelelõ hõjét, elõször át kell verekednie magát három yard rohadó növényzeten, majd a fedõnövények elvételével vagy továbbiak felhordásával be kell állítania az ideális hõfokot.
És ezzel már ki is küszöbölik a tojásokon való fölösleges ücsörgést.
Ez igencsak felvidított, és újdonsült jó kedvem egészen addig tartott, amíg vissza nem keveredtünk a faluba, s be nem léptem annak a kunyhónak az ajtaján, amelyet alvóhelységnek használtunk.
Igen nagy volt és rengeteg cölöpre épült, ahogyan azt már említettem, kézenfekvõ okokból. Ugyanakkor a faanyag, amelybõl készült, félig elkorhadt, ráadásul a matracok is nyirkosak és büdösek voltak a kis hálószobákban, ahol hatalmas pókhálók lógtak a sarkokban, döglött patkányok hevertek a földön, és egy túltelített vécé illata lengte be a helységet.

Megpróbáltunk ott aludni, de végül a patkányok és a kígyók hadakozása keltette zaj, amely a lyukakból áradt, arra ösztökélt minket, hogy kimenjünk és a hajónk fedélzetén éjszakázzunk.

Korán keltünk, hideg, nyirkos harmatban fürödve, de legalább a biztonság érzetével. Összecsomagoltuk a cuccunkat, majd visszaindultunk a kikötõ fölé hajló ágak közt. Amint elhagytuk az ágakat, ismét megtámadott minket az a rosszindulatú szag, amely azonnal eszébe juttatja az embernek, hol jár: Komondón. Reggel biztosítottak minket róla, hogy aznap biztos látunk majd sárkányokat. Méretes sárkányokat. Igazából fogalmunk sem volt arról, hogy mibe keveredtünk, de akármibe is, az határozottan eltért eredeti elképzelésünktõl. Nem várt eseménynek mondható hát, hogy egy döglött kecskét kellett végig magunkkal vonszolnunk, majd lesben ülni egész nap egy fa tetején. Ez a nap minden vonatkozásban nem várt meglepetéssel szolgált: elsõként két tucat amerikai turista érkezett egy speciális, bérelt hajón. Legtöbbjük idõ elõtt nyugdíjazott lehetett; fényképezõgépekkel felszerelkezve, poliészter melegítõben, aranykeretes szemüveggel ácsorogtak és vadnyugati akcentusuk volt. Én pedig nem tudtam elhinni róluk, hogy egész nap egy fa tetején ücsörögnek majd. Picit meg is lepõdtünk a dolgon, és elkeseredve konstatáltuk, hogy rettenthetetlenségünk utolsó darabkái is szétfoszlottak. Találtunk egy idegenvezetõt is, akitõl megkérdeztük: "Mi ez itt?"

Azt válaszolta, hogy amennyiben nem szeretjük a nagyobb társaságokat, akkor ott egy ösvény; hát arra indultunk.
Három-négy mérföldet caplattunk egy feltûnõen kitaposott, jól karbantartott ösvényen. A levegõ párás volt, poros és forró, és fogalmunk sem volt róla, hogy mi fog történni a nap hátralevõ részében. Mikor halk harangszót hallottunk magunk elõtt, felgyorsítottuk lépteinket. Egy jobb kanyar után szembesültünk a lélegzetelállító valósággal.
Egészen addig a pontig olyan álomszerû volt minden. Olybá tûnt, mintha a boltíven és az áporodott kapun való áthaladáskor a szigetet hagytuk volna el, és egy nem létezõ világba csöppentünk volna, amelyben a "sárkány", a "kígyó" és a "kecske" nevek többlettartalommal ruházódnak fel, amely többlettartalmak egyszerûen átalakítják az említett szavak eredeti jelentését, következésképpen minden másmilyen. Ekkor olyan érzésem támadt, hogy az álom rohamütemben kezd átminõsülni rémálommá, méghozzá abból a fajtából, amelybõl arra riadsz fel az átizzadt lepedõk közül, hogy valaki egyfolytában ráz és ordít veled, és hogy a füstszag, amelyet álmodban éreztél, valójában azért volt, mert ég a ház.
Elõttünk, az ösvényen egy fiatal kecske állt. Kötélen csengettyû lógott a nyakában, s vonakodva tett eleget az õt terelõ férfi parancsainak. Csendben követtük.
Alkalmanként néhány lépés erejéig nekiiramodott, majd hirtelen félelem vett erõt rajta és földbe cövekelte mellsõ lábait. Ilyenkor lehorgasztotta fejet, és erõteljes csatába kezdett a nyakán megfeszülõ kötéllel. A pásztor is megállt ilyenkor a kötél másik végén, és ágas-bogas fahusánggal megrendszabályozta a kecske hátsóját, s ezzel elérte, hogy az állat a következõ néhány percben ne merjen hasonló kiugrási kísérletbe fogni. Valójában semmi rémisztõ kép vagy hang nem ijeszthette meg a négylábút, de ki tudja, mit szimatolhatott meg érzékeny orra abból az irányból, mely felé éppen tartottunk.
Egyre mélyebbre süllyedõ hangulatunknak egy utolsó pofon adta meg a kegyelemdöfést. Egy tisztás közepén találtuk magunkat. Húsz láb átmérõjû lehetett, s két párhuzamos fekete csík volt rá fölfestve, melyeket egy harmadik fekete csík kötött össze. Pár percünk elment azzal, hogy megpróbáltuk kitalálni a jelzés szerepét vagy jelentését. Aztán rájöttünk. Egy egyszerû "H" betû volt. Helikopter leszálló. Bármi is fog történni azzal a kecskével, az arra kíváncsi emberek helikopterrel fognak érkezni - gondoltuk.
Felgyorsítottuk lépteinket, majd még szaporábbra vettük a tempót, és csöndben, csillogó szemekkel siklottunk valami felé, miközben értelmetlen apróságok hisztérikus röhögõgörcsöt váltottak ki belõlünk, mintha akarattal rohantunk volna saját végzetünkbe.
A leszállótól egy még jobb karban lévõ ösvényen indultunk tovább. Pár yard széles volt, vaskos, mindkét oldalon 2 láb magas fakerítéssel. Pár száz yardot haladtunk, amikor egy tíz láb mély víznyelõhöz érkeztünk, ahol számos látnivaló várt minket.

Bal kéz felõl egy zenepavilon volt kialakítva.
Pár sor szék állt egymás mögött, melyeket csapott fafödémmel védtek a naptól és az idõjárás viszontagságaitól. A zenepavilon két végéhez egy kék nylonkötél volt erõsítve, amely belógott a víznyelõbe, ahol egy kis, hajlott fán egy csigára volt rátekerve.
Kicsi vaskampó lógott róla. A párás, de forró nap fényében, a kis fa körül, a rohadt halál illatát árasztva hat nagyra nõtt, koszos szürke sárkánygyík ácsorgott.
A leghosszabb úgy tíz lábnyi lehetett. Elõször igen nehéznek tûnt felbecsülni a méretüket. Még nem voltunk túl közel hozzájuk, a fényviszonyok sem segítettek; az egybeolvadó szürkeségben csak a szemeiket láthattuk tisztán, amik alapján nem könnyû megsaccolni az állatok teljes méretét.

Egy ideig aggodalmasan meredtem rájuk, majd arra riadtam fel, hogy Mark veregeti a karom. Megfordultam. A másik oldalon a sövénykerítés mögül egy hatalmas sárkány közeledett felénk.
Kiemelkedett az aljnövényzetbõl, és bizalomgerjesztõen azt sugallta, hogy a közelében lévõ emberek elõreláthatólag az õ önkéntes táplálékai. Késõbb megtudtuk, hogy a sárkánycsoport, amely a víznyelõben ejtõzött, ritkán tette ezt máshol, és észrevehetõleg más nem is foglalkoztatta õket, csak hogy egy jót heverésszenek, aztán bekajáljanak.

A sárkánygyík agresszíven közeledett lábait a földhöz csapkodva, elõször a bal elsõt, majd a jobb hátsót, aztán fordítva. Könnyedén, ruganyosan cipelte hatalmas súlyát, lengette a testét, szándékosan ijesztõ hatást keltve. Hosszú, egyenes, világos, villás nyelvét ki és be húzogatta, szagok és döglött, rothadó tetemek szempontjából tesztelve a levegõt.
Amikor a kerítés túlsó végéhez ért, ingerülten elõre-hátra kezdett himbálózni, mintegy bevetésre várva; nehéz farkát lengette és csapdosta a poros földhöz. Durva, érdes bõre lazán ringott a testén, mint csuklyaszerû ráncok sokasága a hosszúkás, halált kifejezõ arc elõtt. Lábai vaskosak, izmosak voltak, s a végükön lévõ karmok pont olyanok, amilyenekre egy sárgaréz asztal lábain számíthatsz.

Mikor az állat kiemeli a fejét a kerítés mögül, majd megfordul, azon kezdesz el gondolkodni, hogy ezt a trükköt meg hogy csinálta?
Egy csoport turista közeledett felénk az ösvényen, vidáman, gondtalanul várva az eseményeket. Nicsak, ott van egy olyan sárkány! Ó, egész termetes. Dögösen néz ki!
És a legrosszabb még csak most jött.
Diszkrét távolságra a zenepavilontól a kecskét kezdték széttrancsírozni. Két õr fogta le a küzdõ, bégetõ jószágot: a nyakát egy fatuskóval nyomták a földhöz, majd egy macsétával leválasztották a fejét, miközben egy köteg leveles faágat tartottak az elõtörõ vér útjába. A kecskének kellett néhány perc, mire felfogta, hogy halott.

Mikor ez megtörtént, az egyik hátsó lábát a kerítés mögötti gyíknak dobták, majd a maradványokat ráakasztották a kék nylonkötél végén lengõ kampóra. Az ringott és himbálózott a széltõl, miközben a víznyelõ alján terpszkedõ sárkányokhoz engedték lefelé. A sárkányok eleinte csak lanyha érdeklõdést tanúsítottak. Jól táplált, álmos jószágoknak tûntek. Aztán az egyik felnyújtotta a nyakát, megközelítette a lógó tetemet, majd óvatosan letépett belõle egy darabot. A kecske belei ekkor kifordultak és a sárkányra ömlöttek. Gõzölögtek egy darabig. Elõször úgy tûnt, hogy semmi nem fog történni. Aztán egy másik sárkány nekiindult. Szaglászta és nyaldosta a levegõt, aztán a kecskebélbe harapott az elsõ sárkány feje mellett, mígnem az megelégelve a dolgot maga is tépett egy húscafatot. Az elsõ harapásnál zöld folyadék ömlött ki a csillogó, szürke tömlõkbõl, majd amikor a hús engedett, mindkét sárkány fejét elborította ez a folyadék. - Azta, ez nagyít, Paulina! - szólt a férfi a közelben egy látcsövet tesztelve.  - Még annál is nagyobbnak látszik, mint amekkora! Ezen keresztül pont akkorák, amekkorának képzeltem õket!"

 Ezzel átnyújtotta a feleségének.
- Ó, ez valóban nagyít! - mondta a nõ.
- Igen jó minõségû látcsõ, Paulina. És nem is nehéz!
- Megnézhetem? Kié ez?
- A mindenit, Howard imádni fogja!"
- Al? Al, fogd ezt a látcsövet, és nézd meg milyen nehéz!
Éppen szerényen megjegyeztem, hogy a látcsõ csak arra jó, hogy a lenti poklot máshogyan mutassa, mikor a nõ, akinek tulajdonát képezte, izgatottan sikoltozni kezdett.
- Nyam! Nyam! Nyam! Az egész eltûnt! Micsoda emésztõrendszer! Most megérezte a szagunkat!
- Talán friss húsra vágyik! - morogta a férj. - Élõ mûsor!
Valójában vagy egy óra kellett ahhoz, hogy az egész kecske eltûnjön, s a nézõk is duruzsolva visszainduljanak a faluba. Aztán egy magányos, angol nõ bizalmasan elárulta nekünk, hogy nem is olyan nagyon érdeklik a sárkányok.
- A helyeket szeretem - mondta könnyedén. - A sárkányok csak belekeveredtek. És persze ez az egész cécó a zsinegekkel, a turistákkal, meg a kecskékkel csak amolyan komédia. Persze, ha egyedül sétálsz és találkozol eggyel, az más, de így az egész csak bábszínház.
Mikor a legutolsók is elkotródtak, egy õr elárulta, hogy ha akarunk, lemászhatunk a vizesárokba, hogy közelképet csinálhassunk a sárkányokról, s mi bólogatva így is tettünk. Két, hosszú, Y-végû rudakkal felszerelkezett õr jött velünk. Ezzel tolták arréb nyakuknál fogva a sárkányokat, ha túl közelmerészkedtek hozzánk, vagy túl agresszívnak mutatkoztak.
Csúszva-mászva leereszkedtünk a lejtõn, szinte túlzott óvatossággal, s egy pár perc elteltével azon kaptam magam, hogy pár lábnyira állok az egyik leghatalmasabb sárkánytól.
Nem fogadott túlzott érdeklõdéssel; már jóllakhatott. Egy hosszú, csöpögõ bél lógott ki nyitott szájából; pofája vértõl és nyáltól csillogott. Szájának belseje sima, sötétrózsaszín volt, s bûzös lehelet tört fel belõle, amely elvegyült a forró, ocsmány szaggal, mely a víznyelõbõl áradt. Ez a két szag addig erõsítette egymást, amíg szemeim fátyolosan jojózni kezdtek és megszédültem a hányingertõl.

Ami mostanra abból a kecskébõl maradt, melynek küzdelmét nyomon követhettük, elõttünk feküdt egy vértócsában az ösvényen egy tört bokacsontját mutogató láb formájában, a kék nylonkötél kampós végén. Egyedül egy sárkány érdeklõdött még mindig iránta, s egykedvûen rágcsált megfeszülõ izmokkal. Aztán szabályszerûen rákapott a lábmaradványra, majd gonosz fejmozdulatokkal megpróbálta leszerelni a kampóról. Ezt követõen meghökkentõ módon bekapta a lábat a tartozékokkal együtt. Huzigálta és rángatta magát, hogy a lábnak mind nagyobb és nagyobb része lehessen a torkában, míg végül csak a kampó vége látszott ki. Kis idõ elteltével a sárkány lehasalt és kõvé dermedt. Vagy tíz percig így maradt, aztán egy õr elvágta a kötelet a macsétával. A legutolsó kecskedarab lecsúszott az állat gyomrába, ahol paták, szarvak és csontok indultak rothadásnak az enzimek maró hatása alatt. Engedélyt kértünk a távozásra.

A három megmaradt csirkénkbõl az elsõt láttuk viszont ebédkor, de valahogy nem volt kedvünk hozzá. A vézna végtagokat kituszkoltuk a tányér szélére minden különösebb magyarázkodás nélkül.
Délután bevittük a hajót a komodói faluba, ahol egy nõvel találkoztunk, aki az egyetlen ismert túlélõje egy sárkány támadásának. Egy meglett példány lepte meg, amikor a mezõkön dolgozott. Mire sikolyai elõcsalogatták a szomszédokat és azok kutyáit, melyek végülis megmentették, a lába már cafatokban volt.
Bali sürgõsségi mûtõjében mentették meg végtagját az amputációtól, majd csodával határos módon életben maradt, bár a lábát még ma is a marcangolás nyomai tarkítják.
Rinca szomszédos szigetén mesélték, hogy egy négyéves fiút elkapott egy sárkány, miközben õ a bejárati lépcsõn játszott. Az ottaniak cölöpökre építik házaikat, és mivel azon a szigeten még a halottak sincsenek biztonságban, a sírokra is nagy rakás, éles követ tesznek.
Minden racionális, nyugati intellektusom és összes tanulmányom ellenére egy pilanatra rabul ejtett egy primitív, rendeltetésszerû életösztön, melyet egy gonosz, csintalan isten tukmált rám, és ez aznap délutánra végérvényesen átszínezte a látómezõmet - még a kókuszokat is másmilyennek találtam. A falusiak adtak el nekünk párat kettényitott verzióban. Ehhez mesterien értettek.  Elõször egy kis lyukat vájva elfolyatták a tejet, aztán a diót kettévágták egy macsétával, majd a héj egy kagylószerû darabjával  könnyedén kilapátolták a belét.
Ami miatt elgondolkoztató az említett isten természete, az az, hogy elõször megteremt valami olyasmit, amibõl az emberiség sokat profitálhat, aztán húsz lábbal magasabbra felrakja ezt a csodálatos dolgot egy fára, aminek nincsenek ágai.
Ez egy isteni trükk, s minden bizonnyal jól szórakozik azon, hogy mi, gyarló halandók, hogy próbálunk a helyzet nehézségével megbirkózni. Odani! Hát nem kitalálták a fáramászást? Nem is hittem volna! Rendben, lássuk, hogyan nyitják fel. Hmm, szóval rájöttek, hogyan kell acélt edzeni, nemde? Oké, többé nem leszek ilyen balek. Legközelebb ha fára akarnak mászni, egy óriásgyík várja majd õket a fa alatt.
Csak arra tudok gondolni, hogy az a dolog az almával jobban elkeserítette, mint hittem volna.
Sétáltam egyet, majd leültem a parton egy mangófa alá, és a tenger csendes fodrait bámultam. Néhány hal kiugrált a tengerbõl a fákra, ami elsõre elég meghökkentõnek tûnt egy haltól, de megpróbáltam nem elôítéleteskedni. Saját fajtámmal kapcsolatban is voltak aggályaim, és ezen már más fajok furcsaságai sem tudtak változtatni. A halak tõlem aztán akármilyen könnyedséggel játszhatnak a fákon, és amíg õk maguk nem kezdenek el azon tûnõdni, hogy egy gonosz isten miatt kényszerülnek ezt tenni, egészen oké minden.
Egész rossz szájízem kezdett lenni a saját fajtámtól, mert mi rendszeresen különbséget akarunk tenni aközött, amit istennek, és aközött, amit gonosznak hívunk. Amit gonosznak nevezhetünk, azt természetesen magunkon kívül találjuk meg, olyan teremtményekben, amelyeknek fogalmuk sincs az egészrõl, így joggal lázadhatunk fel ellenük, és minden jót magunkban vélünk felfedezni. És ha õk nem tûnnek elég gonosznak önmagukban, figyelmüket egy kecskével igyekezzük felkelteni. Õk nem akarják a kecskét, mivel nincs rá szükségük. Ha lenne, találnának maguknak. Az egyetlen gonosz dolog, ami a kecskével történt, az az volt, amit mi tettünk vele.
Tehát miért nem lázadtunk fel? Mondjuk így: - Ne mészárolják le a kecskét!
Nos, erre számos lehetséges válasz adható:
- Ha a kecskét nem ölték volna meg miattunk, megölték volna más miatt - például az amerikai turisták miatt.
- Nem ismertük fel, mi is fog történni, mígnem túl késõnek látszott közbeavatkozni.
- A kecskének különben sem volt valami jó élete. Legalábbis aznap nem.
- Egy másik sárkány valószínûleg megkapta volna késõbb.
- Ha nem kapták volna meg a sárkányok azt a kecskét, valami mást kaptak volna, mondjuk egy õzet.
- Az volt a feladatunk, hogy jelentsük ezt az incidenst a könyv szerkesztõségének és a BBC-nek. Fontos volt, hogy végig kövessük az eseményeket, hogy részletesen beszámolhassunk róluk. Ez már bõven megér egy kecskét.
- Túlzottan szégyelltünk olyasmit mondani, hogy "Kérjük, ne a mi számlánkra öljék le a kecskét."
- Csak egy csapat felvilágosult beszari alak voltunk.
Az a nagyszerû abban, hogy az egyetlen fajhoz tartozunk, amely különbséget tesz jó és rossz dolgok között, hogy képesek vagyunk életünk folyamán saját magunk számára szabályokat megfogalmazni.
A halak tovább szökdécseltek a fákon. Három incs hosszúak lehettek, barnák és feketék, kicsi, egymáshoz nagyon közeli, gombszerû szemekkel a fejük tetején. Uszonyaikat mankóként használták.
- Kúszógébek - mondta Mark, aki egyedül maradt egy pillanatig.
Leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse õket.
- Mit csinálnak a fán? - kérdeztem tõle.
- Kísérleteznek - válaszolta Mark. - Ha találnak egy megfelelõ helyet, amely jobb a víznél, lehet, hogy mindörökre szárazon maradnak. Pillanatnyilag fel tudnak venni egy bizonyos mennyiségû oxigént a testfelszínükön keresztül, de idõrõl idõre vissza kell térniük a vízbe egy korty vízért, amit aztán megszûrnek a kopoltyúikon keresztül. De meg tudnak változni. Már volt rá példa.
- Ezt meg hogy érted?
- Valószínû, hogy a földi élet az óceánokban kezdõdött, és a tengeri élõlények kimerészkedtek a szárazföldre, hogy új szokásokat vegyenek fel. Van egy olyan halfaj, amely 350 millió évvel ezelõtt létezett, s nagyon hasonlított a mai kúszógébhez. Uszonyaira támaszkodva mászott ki a vízbõl. Lehetséges, hogy õ volt minden szárazföldi gerinces õse.
- Komolyan? Hogy hívták?
- Nem hiszem, hogy akkoriban volt neve.
- Szóval ilyen halak voltunk 350 millió éve?
- Könnyen meglehet.
- Szóval lehet, hogy 350 millió év múlva ennek a halnak a leszármazottai fényképezõgéppel a nyakukban nézik a parton, ahogy egy halfajta kiugrál a tengerbõl?
- Fogalmam sincs. Azért vannak a sci-fi írók, hogy az ilyeneken elmélázzanak. A zoológusoknak csak ahhoz van joguk, hogy azt mondják: volt már rá példa.
Hirtelenjében nagyon-nagyon öregnek éreztem magam, és néztem a kúszógébet, amint ugrál, s számomra tökéletesen esetlennek, reménytelennek, naívnak, és optimistának tûntek a próbálkozásai. Még annyira, annyira, de annyira sok volt hátra. Reméltem, hogyha a leszármazottja 350 millió év múlva fényképezõgéppel a nyakában üldögél, át fogja érezni a dolog jelentõségét, s úgy találja majd: megérte. Reméltem, hogy õ majd jobban megérteti magát a világgal, amelyben él. Reméltem, hogy nem sodor majd más fajokat a kihalás szélére, és megpróbál megtenni mindent a többiek életben maradásáért. Reméltem, hogyha valaki megpróbálja majd a sárkánygyík távoli utódait a kecske távoli utódaival táplálni, rájön, hogy az nem helyes.
Remélem, ez nem hangzik túlzottan csirkésen.

Ennek az anyának a gyermekét egy sárkány ette meg, amint az a lakás bejárati lépcsõjén üldögélt.

link:
Varanus Komodoensis     http://www.scz.org/animals/d/komodo.html
Komodo Dragons at the San Antonio Zoo    http://www.txdirect.net/users/seriedel/komodo.htm
The Komodo Dragon... a living dinosaur    http://einstein.kutz.com/komodo/kmd_drag.htm
Komodo Facts    http://www.freeyellow.com/members5/sahabat-satwa/komodo.html
Survivors: Komodo Dragon    http://www.i3tele.com/photoperspectives/survivors/html/dragon.html
Endangered Species   http://houck.salkeiz.k12.or.us/houck.website/cool.sites/sci/ESpecies/komodo.html